A 100 éhezők viadal!
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Steven Bass
Körzeti lakos
Körzeti lakos
avatar

Hozzászólások száma : 50
Age : 23
Join date : 2012. Mar. 13.
Tartózkodási hely : District 2

TémanyitásTárgy: Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven   Hétf. Nov. 05, 2012 6:24 am



"...Total eclipse of my heart.."

Leugrottam a mászófalról, leporoltam a kezem, és egy pillantást vetettem a bakancsomra, aminek nem ártott, hogy újra befűzzem. Én kiválóan bírom, de a bakancs előbb mondja fel a szolgálatot. Komótosan lehajolok, és szorosra csomózom. A mai edzés is keményebb volt, mint amit valaha is bírtam, de mily csodálatos a Kapitólium, még a légzésem sem gyorsult fel. Mindig is szerettem volna ilyen állóképességet. Csak mindent túl későn kapok meg, mindent túl későn! Ennél azért többet érdemeltem volna, na de hát mindegy, a Kapitólium most már gondoskodik az erőnlétemről, és miután teljesítettem a feladatomat, boldogan meg fogok halni az akaratukért. Mert megmutatták, mi az igazság.
De most sok volt az erőkifejtés, kicsit visza kell szednem a kibocsátott energiámat. Kisétálok a folyosóra. Most nincs itt senki, a versenyzők kiképzése csak holnap kezdődik. Úgyhogy leülök az egyik padra a sötét folyosón, összekulcsolom a kezem magam előtt, és egyetlen pontra szegezem a tekintetem. Várom, hogy lelassuljak, de ez nem megy olyan gyorsan. Először fel kell fognom, hogy nincsen mozgás sehol, nem fognak lesből megtámadni.
Mi az ott? Szőke hajat látok megvillanni egy pilanatra, és már-már megfeszülnek az izmaim, hogy felugorjak, de akkor meglátom, hogy mi volt az.
Az üvegajtón visszatükröződik az arcom. Csak én voltam az... Tényleg én? olyan ismeretlen. Olyan... más. És most nem feltétlenül a még be nem gyógyult sérülésekre gondolok az arcomon, vagy a lila félholdakra a szám mellett... Harapásnyomok.
Hanem a szemem. Már nem látom benne saját magam, és nem a múltamat. Tompa fényű, fakó, és fenyegető. Talán lehetett volna másként is, de ezt sosem tudjuk meg. Már olyan mindegy.
Meg fognak halni, mind meg fognak halni.
...és érzem, hogy elkezd lelassulni mindenem. A szívverésem, a lélegzetvételem, elfelejtek pislogni, még az agyam is lassabb lesz, de az érzékszerveim nem kapcsolnak ki soha. Ha veszélyt éreznek, nem esik nehezemre azonnal támadni.
Aki kívülről lát, meg nem mondja, hogy én most tulajdonképpen "alszom.". Pontosan úgy nézek ki, mint aki nagyon, nagyon figyel valamit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allison Woodrow
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 61
Age : 20
Join date : 2012. Mar. 03.
Tartózkodási hely : 3. körzet

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven   Kedd Nov. 06, 2012 10:11 am

It’s all right, just wait and see
Your string of lights is still bright to me
Oh, who you are is not what you’ve been
You’re still an innocent



Nem bírom tovább. Már két órája csak fekszek ebben az undorító kapitóliumi ágyban, némán, teljesen egyedül, az idióta gondolataimmal magamra hagyva. Utálom a magányt, főleg most. Utálok unatkozni, akkor túl sok időm van gondolkozni. És... nem tudok másra gondolni csak Stevenre. Miért viselkedett így velem? És.. én mást vártam. Nem tudom mit, de biztosan nem ezt. Egy idióta vagyok. De mi van, ha tényleg csak az őrök miatt mondta azokat?! Biztosan miattuk volt. Képtelen vagyok elhinni, hogy ő bántani - még akkor is, ha csak szóban - akar engem. Hiszen, annyira odafigyelt rám, amikor lovagoltunk, és akkor is, amikor a vonaton voltunk. Majd végig a kapitóliumi látogatásunk alatt. Biztosan csak megjátszotta. Erre nincsen más magyarázat. Csak hát... ha komolyan gondolta?! Nem, nem gondolhatta komolyan. Csak... annyira megbántott.
Na igen, ezért nem szabad egyedül maradnom. Kitakarózok és felállok az ágyról. Hátrasimítom a hajamat, majd teszek pár kört a szobában. Utálok itt lenni. Utálom ezt az egészet. Rohadt életbe. Ha akkor nem vagyok ott, nem futok össze Stevennel és nem hozom ide. Egy idióta vagyok. Most minden rendben lehetne... ehelyett Steven éppen egy cellában tölti mindennapjait, én meg tökre egyedül vagyok, ráadásul nemsokára mehetek is meghalni. És most nincs kivel beszélnem. Senki nincs, aki megvigasztaljon. Nem bízhatok senkiben, maximum a mentoraimban de... de komolyan egyik sem valami szimpatikus. Vagyis Lucy Andrew még talán de Dominic Sarcher? Van benne valami borzalmasan ijesztő, nem szívesen keverednék vele vitába, ha nem lenne a mentorom. Mondjuk úgyis mindegy. Nem hiszem, hogy sokat kellene ezen gondolkoznom, félek, hogy már a bőségszarunál legyilkolnak. Minden esetre, egyelőre nem ezen kéne gondolkodnom.
Már sokadik körömet teszem meg. Ez így nem jó, csak elszédülök. Ilyenkor ki lehet menni az udvarra? Mondjuk, kit érdekel. Ha el is kapnak, megölni nem fognak. Belenézek a szobában lévő komódba, és kiveszek egy melegítő fölsőt, majd a rajtam lévő toppra veszem. Elindulok az ajtó felé, halkan nyitom ki, nehogy meghallja valamelyik mentor. Lábujjhegyen surranok ki, majd szaladok át az egész lakórészlegen. Hívom a liftet, beszállok, majd a legalsó szintre megyek. Újra a szemem elé tárul a csodálatos márványpadló és a gondosan kidolgozott díszítések. Hihetetlen, hogy ilyenekre költik a pénzt. Habár gyönyörű itt miden de... hát szóval mindegy.
Nem igazán tudom merre, csak elindulok. Semmivel nem leszek előrébb, ha elkezdek gondolkozni, hogy merre is kéne menni, mert a tájékozódó képességem amúgy is nulla, ez meg így rosszabb. Habár felfedezőutam kezdetén elhatároztam, hogy nem érdekel, ha valaki meglát, egy kicsit mégis parázok tőle. Annyira komoly következménye nem lesz igaz? Ráadásul, ha még egy Maxwell kap el, kötve hiszem, hogy bárki megtudná. Bár azt is kétlem, hogy ő ilyenkor még ébren van, szerintem már rég felvette a csicsás selyempizsamáját és csavarókkal a hajában, ágyba bújt. Ajj, csak tudnám, merre kell menni. Úgy érzem magam, mint valami bazinagy labirintusba.
Tovább sétálgatok még a folyosókon, mindig oldalra nézve, hátha meglátom az udvarra vezető ajtót, de semmi. Már azt sem tudom, merre járok, csak úgy sétálgatok. Komolyan, szinte le is mondtam arról, hogy kitalálok, jó nekem ezeken a folyos... az meg mi? Valaki ül a padon. Basszus, esküszöm azt hittem már, hogy ezt megúszhatom. De... olyan ismerős. Szőke haj, erős izomzat....esetleg... Steven? Nem, az nem lehet.. ő lenne? Óvatos lépteket teszek előre, de ő nem hall meg. Pedig meg kéne, hallania kellene a meztelen lában csattogását a kövön. De ő nem figyel. Nem tudom, mit csináljak, hiszen itt ül most egyedül. Esélyem nyílhat megkérdezni tőle, hogy mi is történt akkor. Egészen közel lopakodok hozzá, de ő még mindig nem figyel. Mit nézhet ennyire?!
- Steven?! - Szólítom meg halkan, de ő nem adja jelét hogy halotta. Már egészen közel vagyok hozzá, csak pár méter választ el minket. - Steven! - ezúttal a hangom sokkal határozottabb és hangosabb, de semmi. Ezt pedig már biztosan meg halotta. Utál engem. Tényleg. Már egy pillantásra sem méltat. Elé sétálok, és barna szemeibe nézek. Az arca egyébként még mindig megrémiszt, a sok kék folt, és a sebek.
- Steven, tudom, hogy most utálsz, és megértem. Az én hibám volt, nem kellett volna ide jönnöm veled. Ha akkor nem hozlak el, most nem lennénk itt. Én... én úgy sajnálom Steven. - a szemem megtelik könnyekkel, de nem akarok sírni, nem. - ...csak mondd meg, hogy mivel tudnám helyrehozni, és én azon leszek. Csak kérlek...kérlek, ne utálj engem. – Olyan béna vagyok. Most már kövér könnycseppek gurulnak végig az arcomon, és ő nem szól semmit. Egy rohadt szót sem. Gyűlöl. Tényleg ennyire gyűlöl. Föladom, hiába jöttem ide. Minden csak az én hülyeségem miatt van. Hülyeség volt idejönni is.
Már állnék fel, hogy hátat fordítsak neki, örökre, de akkor meglátok valamit a szemében csillogni. Nem kell sok ész hozzá, hogy az ember tudja mi is az. Könny. Steven... Steven könnyezik... miattam? De akkor miért nem beszél? De sír. Ugye...ugye a szavaim miatt, és nem a fájdalom miatt?! De, tuti hogy nem a fájdalomtól, hiszen akkor már előtte is könnyezett volna, és én. Én. Én... nem tudom, mi van velem. A szívem ki akar ugrani a mellkasomból, a tenyerem pedig úgy izzad, mint még soha. Az arcomat elönti a pír és én csak nézem őt, de nem ezt akarom. Közelebb hajolok Stevenhez, olyan közel hogy érzem a teste melegét, de még mindig nem moccan meg. Azonban nem érdekel. Én csak odahajolok... hogy… hogy azóta, mióta itt vagyok, először azt tegyem, amit akarok. Hogy megcsókoljam.




Tell them I was happy
And my heart is broken
All my scars are open

♣️Impassible♣️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steven Bass
Körzeti lakos
Körzeti lakos
avatar

Hozzászólások száma : 50
Age : 23
Join date : 2012. Mar. 13.
Tartózkodási hely : District 2

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven   Kedd Nov. 06, 2012 10:57 am



"...Total eclipse of my heart.."

Az agyam üres, és nem erre számítottam, amikor hirtelen úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. De nem akarok felugrani, nem akarok bántani, nem akarok megölni semmit.
Furcsa látomás jelenik meg a látóterem sarkában, ragyogó és fényes, mint egy aranyló tündér, rámnéz, szeme sugara simogat, hajának arany fénye pedig szinte megvilágítja az arcát. Olyan gyönyörű.
Pattanásig feszült, elkínzott idegeimen gyógyító olajként ömlik el a jelenléte, a mosolya. Már-már érzem puha kezét is, ahogy a bőrömhöz ér, érzem a teste megnyugtató melegét, és..
Milyen szomorú. Úgy néz rám, mint egy haldoklóra, és amikor megszólal, hangja édes muzsika a füleimnek.
- Steven, tudom, hogy most utálsz, és megértem. Az én hibám volt, nem kellett volna ide jönnöm veled. Ha akkor nem hozlak el, most nem lennénk itt. Én... én úgy sajnálom Steven ...csak mondd meg, hogy mivel tudnám helyrehozni, és én azon leszek. Csak kérlek...kérlek, ne utálj engem. –
...mennyire szomorú. Csillagszeme ki van sírva, és tudom, hogy miattam sír, miattam bánatos. Mit tettem vele? Elhagytam, mikor szüksége volt rám? De hát... Nekem is szükségem van.. őrá.
Drága ragyogó tündér, aki nem hagytál cserben soha, aki mindig velem voltál egész életemben, és reményt adtál, hogy vihessem tovább. Aki mindig fogtad a kezemet álmomban, és aki sosem hagytad, hogy elcsüggedjek. Olyan hűtlen voltam, vissza kell térjek hozzá.
De az én tündérem most szomorú, olyan szomorú. Mintha lenyesték volna a szárnyát, és szép arca csupa fájdalom. Én rontottam el, én rontottam el, igaz?
Lába meztelen, árkon bokron, tövisen át jött el értem, hogy itt is velem legyen, én pedig... CSerben hagytam őt.
Mi ez? olyan furcsa. A szemem bizseregni kezd, és érzem, ahogy összegyűlik a víz a szemem sarkában, hogy aztán egy pillanat alatt kiperdüljön a szememből, és végigfolyjon összezúzott arcomon.
Ally... - lehelném magam elé, de nem mozdul a szám. Tudom én hogy te vagy az, hol voltam eddig, hol voltál eddig, miért ilyen későn, miért pont most? Már nem tudlak szeretni, soha többé nem tudlak szeretni, pedig ha tudnád, hogy...
hogy téged szerettelek, egész életemben.
Hogy kerülsz ide, miért vagy itt? Meg fognak, meg fognak ölni.
... én ... én foglak megölni.
Micsoda? Nem, az nem lehet.
És sose tudjuk meg, milyen. Sose foglak megcsókolni már, nem fogom megsimogatni az arcodat, nem érezhetem a hajad selymét az ujjaim alatt, nem fogom látni, hallani, ahogy nevetsz, nem érzem a szívdobbanásod, se a testednek melegét. Pedig más se akartam. Csak átölelni, vigyázni rád, és megóvni minden gondtól, bajtól és veszélytől.
Bárcsak... Egyszer ez is megtörténhetne.
Az aranyló tündér közelebb hajol hozzám, miközben a könnycsepp eléri az ajkam vonalát.
Szeretnélek.. Úgy szeretném, ha megcsókolnál, tényleg szeretném.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Allison Woodrow
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 61
Age : 20
Join date : 2012. Mar. 03.
Tartózkodási hely : 3. körzet

TémanyitásTárgy: Re: Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven   Csüt. Nov. 08, 2012 6:03 am


It’s all right, just wait and see
Your string of lights is still bright to me
Oh, who you are is not what you’ve been
You’re still an innocent


Már csak pár milliméter választja el az ajkamat, az övétől. Az agyamban gondolatok kavarognak össze vissza, és kérdések ezrei sorakoznak fel, de megpróbálom nem figyelembe venni őket. A szívem hevesen dobog, és minden porcikám kívánja Steven forró érintését és csókját. Pedig, eddig soha nem éreztem ezt, ilyen erős érzelmeket. Az igazság az, hogy borzalmasan megijesztenek, de fantasztikusan jól esik. Én...azt hiszem Steven valahogy más. Mindenkinél más. Most úgy érzem, ő az egyetlen a világon, aki számít, és az egyetlen, akivel lenni akarok. Ahányszor belegondolok, hogy Steven fontosabb, mint egy barát, egy hangocska a fejembe mindig tiltakozik. Pedig így van... Senki más iránt nem tanúsítok olyan erős érzelmeket, mint Steven iránt. Be fogom most bizonyítani mindenkinek, legfőképpen magamnak, hogy ez így van, és meg csókolom. Mindjárt...
Az ajkam éppen hogy csak az övét súrolja, amikor éles fájdalom nyilall a nyakamba. Fel sem fogom, hogy mi történik, tágra nyílt szemmel pillantok Stevenre. Ekkor hátra esek és nekicsapódok a falnak. Most már az egész testem rázkódik az éles fájdalomtól. Fogalmam sincs mit történhetett, hiszen egy pillanattal ezelőtt, még ott voltam Steven előtt, most pedig... valahogy nagyobb a távolság, mint valaha volt. Csak arra tudok gondolni, hogy valaki elránthatott tőle. De ki a franc volt?
Nagyokat pislogva, nyöszörögve nézek fel. Steven áll előttem, de most... Valahogy más. Más az arca, a keze ökölbe szorítva és... ó. És a szeme. Annyira furcsa, annyira ijesztő. Ahogy nézem őt, lassan összeáll a kép. Steven lett volna, aki ellökött? Miért? Annyira szívesen rákérdeznék, annyira szeretnék, de nem adódik rá lehetőségem. Steven rám veti magát, és az ujjai a nyakamra fonódnak. A döbbenettől nem merek levegőt venni, és mozdulni sem, csak bámulom a gyűlölettel teli barna szemeket. Fogalma sincs, hogy történhetett ez. Az előbb még... majdnem megcsókoltam. És most...most fáj a nyakam. Annyira fáj. Nem kapok levegőt, meg vagyok ijedve, az egész olyan reménytelen.
- Miért? – Nyögöm ki, alig hallhatóan, csak ennyi telik most tőlem.
Minden erőmmel próbálom megmozdítani a végtagjaimat, de azok nem engedelmeskednek. Pedig muszáj lesz, ha nem akarok meghalni. "Meghalni". Olyan hátborzongató ezen szó jelentése, most, hogy tényleg úgy gondolom van rá esély. De... hisz én még nem halhatok meg. Főleg nem Steven keze által.
Hirtelen a kezem a torkomhoz kap, és a körmeim belemélyednek Steven húsába. Levegőért kezdek kapkodni, természetesen sikertelenül. Nyöszörgök, sírok, kapálózok, meg akarok menekülni. Nem akarok meghalni.




Tell them I was happy
And my heart is broken
All my scars are open

♣️Impassible♣️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven   

Vissza az elejére Go down
 
Folyosó a kiképzőtermek között - Ally & Steven
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Kereskedelmi kikötő
» Kiképzőterepek
» Kikötőváros
» Kiképző terep
» Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The hunger games :: Viadal :: Kapitólium :: Kiképzőközpont-
Ugrás: