A 100 éhezők viadal!
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Tizenegyedikkörzet

Go down 
SzerzőÜzenet
Ruta Feelt
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 226
Join date : 2012. Feb. 05.

TémanyitásTárgy: Tizenegyedikkörzet   Kedd Ápr. 03, 2012 4:59 am

Eljött ez a nap is. Félsz? Vagy éppen izgatottan veted bele magad? Hányszor an már benne a neked a gömbben? Vagy ez nem is számít, mert már előre tudod, hogy téged választanak?
Ekkor a mindenféle dísszel teli aggatott emberke a gömbhöz lép és....
Sose hagyjon el a remény...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://thehungergames.forumo.org
Ruta Feelt
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 226
Join date : 2012. Feb. 05.

TémanyitásTárgy: Re: Tizenegyedikkörzet   Szer. Ápr. 25, 2012 4:19 am


Nem akarom kinyitni a szemem… összeszorítom, jó erősen, de egy apró kezet érezem a vállamon.
- Ideje felkelni álomszuszék. – óvatosan pislogok egyet, Vanora mosolyog rám, bár szeme feldagadt és vörös, tudom, hogy sírt, napok óta csak sírt, mivel tudta, hogy megint elvisznek, és hogy nem én fogok kijönni onnan, még ha ezt egyikünk sem mondta ki hangosan. Sőt kétlem, hogy ezt Vanora beismerte volna magának. Megdörzsöltem a szemem, majd ásítottam egyet és kikászálódtam az ágyból. Miután megmosakodtam letelepedtem a kis konyhában az asztalhoz, ahol Trev éppen a reggeliét majszolta.
- Kérsz valamit? – kérdezte Vanora miközben rendezgetett az asztalon, ideges volt.
- Nem – mormogtam majd már fel is álltam.
- Most hová mész? – fordult felém Vanora, mikor a szobánkba siettem volna.
- Nem ártana felöltöznöm, vagy esetleg jó leszek pizsamában is az aratásnapra? Sosem értettem minek kiöltözni erre. – motyogtam hátra se fordulva miközben a lépcsőn baktattam felfelé. Már ki volt készítve a ruha. Láttam magam előtt ahogy Vanora gyengéd munkával varrta, hímezte a fehér anyagot, amiből egy csodás ruha jött létre. Lágyan omlott a derekamra majd onnan tovább apró lábaimra, egy öv fonta körbe a csípőmet, felső rész egyszerű vállpántos volt. Akárcsak a ruha összes többi része, egyszerű és kicsike. Gyorsan belebújtam majd a közös szekrényünkhöz egy széket toltam –ilyenkor mindig, azaz érzésem támad, hogy öt éves vagyok - mivel a felső polcokat nem értem el. A rozoga szék vészesen remegett a talpam alatt, de reméltem azért az én pehelysúlyom alatt csak nem törik össze. Le emeltem egy dobozkát majd le ugrottam a székről, a dobozban az ünnepelő cipőm lapult, ami egykor még Vanoráé volt. Apró fekete fényes cipőcske volt. Nora lépett be, kopogás után.
- Befonhatom a hajad? Tudod mint régen… - fájdalmasan mosolyogott rám. Láttam, hogy legszívesebben sírva elrohanna a világ elöl.
- Persze mindig is megnyugtatott amikor Vanora a hajamat fésülgette. Egy széket húzott mögém az ölébe vett, és mint mikor kislány voltam dudorászva elkészítette a frizurámat. Mikor végzett egy csókot nyomott a fejemre. Nem mozdult, csak ült és engem nézett, majd lassan könnyek csorogtak le az arcán. Hozzá fordultam.
- Tudod engem bújócskába nem lehet legyőzni, - az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam – és gyógyításban sem vagyok utolsó, emlékszel arra a fiúra akit néhány hete meggyógyítottunk? Az anyja már a temetésére készült, amúgy úgy láttam tetsztettél neki… - csak beszéltem, sokszor semmiségekről minden napi dolgokról, mintha csak nem is az aratásra készülnénk, hanem csak egy átlagos reggel lenne. Néha elmosolyodott, esetleg már nevetett is. Majd úgy félóra után megnyugodott és lesietett Trevionhoz.
Felvettem a cipőmet, majd leszaladtam a konyhába, ahol már indulásra készen vártak a többiek.

Trev beletúrt a hajamba, majd a kordonon kívülre áll, ahová a többi felnőtt is. Egyedül maradtam. Vártam, hogy valahol megpillantom Fleurt, de úgy látom még nem ért ide, vagy csak túl nagy a tömeg hogy észrevegyem. Olyan maganyásnak éreztem magam, mintha egyszerre mindenki, akit szerettem, ismertem idegen lett, távoliak voltak. Végig futott a hátamon a hideg. Nem ők mindig itt lesznek… legalábbis még sokáig. Amíg még élek biztosan. Kicsi voltam az egész világhoz képest, és egyre csak úgy éreztem összébb és összébb zsugorodok.
A férfi – aki még az én aratásomon is ott volt, és egész jól összebarátkoztunk – a gömbökhöz lépett. Már lejátszották volna a filmet? Egy-egy percet mintha csak kivágtak volna, szédültem, és meg kellet kapaszkodnom a mellettem álló másik női győztes karjában, szerencsétlen, ő is alig állt a lábán. Bocsánatot kértem majd figyelmemet a gömbre összpontosítottam. A férfi elmosolyodott.
- Kezdjük hát az öregekkel, még pedig a hölgyekkel. – még mindig forgott velem a világ, milyen képet fogok festeni ha, elájulok, mire kiválasztanak? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak, össze kell szednem magam. Hát nem úgy tűnik, hogy ez sikerülni fog.
- A kiválasztott pedig… Ruta Feelt… - hallom a hangot mégsem jut el a tudatomig. Tudom, mit mond, de nem akarom elfogadni, annak ellenére, hogy előre tudtam. Elindulok, úgy érzem nem is járok, hanem egy hatalmas víztömegben próbálok előre jutni, minden lépés nehézkes. Mikor Bendigeidfran megfogta a kezem, hálásan támaszkodtam rá szinte teljes sulyomban ő pedig felrántott a „színpadra”. Könnyes szemekkel tekintek a közönségre. A lábaim zseléből vannak és bármelyik percben, összeeshetek. A férfi kiválasztott… a mentorom! Még csak ez kellet, küzdjek az ellen, akiben feltétel nélkül bízok? Mért jó ez a kapitoliumnak? Mély levegőket veszek, nyugalom nincs sem…. nem ez hazugság lenne. Jobb, hogyha hamarabb beismerem magamnak: itt a vég.

- Jöjjenek az első bálozók! – a gömb fölé tartja a kezét – Kisasszonyoké az elsőbbség. – általában mosolyt csalogat az arcomra a kapitoliumi kiejtés ám most inkább bőgni támad volna kedvem, hogy talán egy ismerőssel kerülök majd össze az arénában. - … Fleur Jacqueline D’Étoile…
Csend… egy percre minden megszűnik számomra létezni. Nem Őt nem! Nem tehetik vele is ezt… Hangzavar támad, üvölteni, toporzékolni és sírni lett volna kedvem, ide oda kapkodtam a fejem, valaki jelentkezzen… Egyre jobban szédülök, mintha csak be akarna szippantani valami, a lábaim felmondják, a szolgálatot nem tudom megtartani magam, fejem tompán koppan a parkettán, majd a szemem elé fekete, áthatolhatatlan köd ereszkedett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://thehungergames.forumo.org
Fleur J. D'Étoile
Kiválasztottak
Kiválasztottak
avatar

Hozzászólások száma : 33
Age : 23
Join date : 2012. Mar. 15.
Tartózkodási hely : Panem, 11. körzet

TémanyitásTárgy: Re: Tizenegyedikkörzet   Szer. Ápr. 25, 2012 5:58 am

Egy rémálomból ébredve, hajnal tájékán járhatott az idő, mert édesapám még ébren volt. Kint motoszkált a konyhában. Mintha üvegek koccantak volna egymáshoz. Reménykedtem, hogy nem a tányérokat csapkodja a falhoz és azoknak a csörrenése mikor a parkettához érnek. Szép halkan kikeltem az ágyból és kisettenkedtem a konyhába. Hirtelen nem is tudtam mi történik. Apámat láttam a szőnyegen ülve, miközben erőteljesen zokog. A csörömpölés forrása a szemetesből jött. Belenéztem és az összes alkoholos üveg benne volt törötten. Visszapillantottam apámra. A tekintetünk találkozott. Biztosan kiolvasta a tekintetemből, hogy aggódok érte, mert ezt mondta.
- Gyere ide! Gyere közelebb! - a hangja kérlelő, mintsem parancsoló volt. Ez ritkaságnak számított nála. Mégis mit tehettem volna? Lábaim önkényesen elindultak az irányába. Letérdeltem mellé, de egy szót sem szóltam.
- Haragszol rám? Bár nem csodálom. Gyere, bújj ide hozzám, mint régen!
Megtettem, amit két. Reméltem ettől majd jobban érzi magát.
- Már csak te maradtál nekem. Kérlek, ne hagyj itt. Szükségem van a támogatásodra, hogy túl éljem ezt az időszakot...
Leragadtam az első mondatnál. "Már CSAK te maradtál nekem."
- Mi történt a nagyival?
- Ma hozta az egyik békeőr. - ezzel egy levelet nyújtott felém.
Elkezdtem olvasni.
"...Elisabeth D'Étoile tegnap este 9 kor elhalálozott..." Ez járt a fejemben mindvégig amíg olvastam.
- Nem... ezt biztos... tévednek! A nagyi nem hagyhatott itt minket!- zokogni kezdtem.
A lehető legközelebb mentem édesapámhoz és ott sírtam a mellkasán 10 percig. Mindvégig a hajamat simogatta és csitítani próbált. Felálltunk és apa bekísért a szobámba, hogy aludja egy kicsit reggelig.
- Mi lesz ma?- kérdeztem mielőtt visszafeküdtem volna az ágyba.
Megsimogatta a fejem.
- Ma van az Aratásnap. Mintha nem tudnád. - kedvesen rám mosolygott és elment ő is aludni...

A Nap simogatta az arcomat. Igaz még csak felkelőben volt, de érezni lehetett milyen meleg nap elé nézünk. Felöltöztem, megreggeliztem és elmentem a "városba" sétálni. Meglátogattam az egyik legjobb barátnőmet, Naomit. Szegénykémen meglátszott, hogy másra sem gondol, mint, hogy ki fogják választani.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
- És mi lesz, ha... ha... ha... - levegő után kapkodott.
- Nyugodj meg, megvédelek, ha bármi történne. Nem hagyom, hogy elvigyenek a Viadalra!
- Ezt meg én nem hagyhatom! - mint ahogy mondani szokták, taknya nyála egybefolyt.
- De igenis hagyni fogod.
- DE!
- Nincs de!
Segítettem neki kiválasztani a ruháját, befontam a haját és ezután meg is mostam neki. Végül kiültünk a gyönyörű napsütésben, hogy megszáradjon a haja. Majd dél tájékán ettünk egy-egy almát és elkezdtem kibontani a haját. Gyönyörűen omlott a vállára a barnás-szőke tincsekből álló haja. Már-már csillogtak az égkék szemei. Felvette a ruháját.
- Hogy festek? - kérdezte mosolyogva.
- Gyönyörű vagy! Gyere mennyünk el hozzám.
A kezemet nyújtottam felé, ő erősen megfogta és elsétáltunk a házig. Ő leült a nappaliban és elkezdett beszélgetni az apámmal. Bementem a fürdőbe és megfürödtem. Gyorsan megtörölköztem, majd felvetem egy fehér inget és egy fekete mell alól induló szoknyát. Az egész térdem kilátszott. A sötétbarnás hajamat a bal oldalam felől a fülem mögött kötöttem meg. Így is látszódott benne a sok kicsi lokni. Erőt vettem magomon és megesküdtem, hogy még bosszút fogok állni a nagyiért. Kimentem apához és Naomihoz.
- Kész is vagyok! Mit lenne kedved csinálni, amíg nem kezdődik el az "ünnepség"?
- De szép vagy! Olyan jó lenne, ha a nővérem lennél! Akkor rád hasonlítanék és 17 évesen ugyanilyen szép lehetnék.
Szegénykém még naiv volt. Összesen 13 éves. Ő tartja el a családját. Persze segítek neki,de még így is nagy nyomorban élnek. Jó volt ilyen boldognak látni. Tényleg mintha már-már testvérek lennénk, de ez nem így van.
Végül is beszélgettünk, amíg el nem jött az idő. Elkezdték begyűjteni az emberkéket, hogy 'Kezdődik az ünnepség'. Mintha ez nekünk ünnepség lenne. Közelebb hajoltam Naomihoz és a fülébe súgtam.
- Sose hagyjon el a remény!
Elkezdett könnyezni és kapkodta a levegőt. Átöleltem, hogy megnyugodjon. Még biztatóan rámosolyogtam és letöröltem a könnyeit. Végre láttam rajta, hogy kezdi összeszedni magát. Visszamosolygott és elindultunk. Minden mozzanatom ösztönösen jött. Amikor már megszúrták az ujjamat, még egy arcizmom se rándult meg. Elérkeztünk a beszédes részéhez az egésznek. Szétszórt voltam. Ennyire még soha nem izgultam. ’Különleges’ volt ez az Aratás.
A Kapitóliumi ember felment a színpadjura és elkezdte az unalmas beszédét.
- Üdv mindenkinek! Boldog 100. Éhezők Viadalát és sose hagyjon el a remény! - már szinte hadarva, de érthetően mondta. Minél gyorsabban a névhúzáshoz akart érni.
Bendigeidfran-nak hívták.
Szokatlanul sok gömb volt idén. 4 darab. Egy a 12-18 év közötti fiúknak. Egy a 12-18 év közötti lányoknak. Egy a mentorfiúknak. És egy a mentorlányoknak.
Már szinte előttem volt minden mozzanat, de meg tudott lepni. Azt hittem, hogy a 12-18 év közötti lányokkal kezdi. De nem!
- Kezdjük hát az öregekkel, még pedig a hölgyekkel.
Odalép a "Mentorlányok" üveggömbjéhez és mélyen beletúr. Kiveszi szép lassan a darabka cetlit és leszedi az apró fekete ragasztót róla.
Megköszörüli a torkát és belekezd.
- A kiválasztott pedig… Ruta Feelt…!- a mondat végére felvitte a hangsúlyt.
Ne! Ne! Ezt nem tehetik! Már…már…megint ő! Ez… Ez…nem érvényes! Azt hittem kiabálok, pedig egy hang sem jött ki a hangomon. Rá néztem a barátnőmre. Gyönyörű fonatba volt fogva a haja. A kis ruha teljesen passzolt hozzá.
A férfimentorok közül nem más volt a kiválasztott, mint Ruta régi mentora. A Kapitólium idén egyerős csapatot hozott össze, gratulálok nekik, hogy képesek mindenkit egymásnak ugrasztani, nagyon ügyes!
A gömbhöz lépett és vissza a mikrofonhoz. Elállt a lélegzetem. "Csak ne Naomit!" Gondoltam. A szája beszédre nyílt.
- Jöjjenek az első bálozók! – csöppnyi szünet következett- Fleur Jacqueline D’Étoile…
Elindultam a tömegből kifelé. Nem akartam most elmenni a Viadalra. Az életem elkezdett rendbe jönni, de valahogy meg KELL bosszulnom a nagyi halálát. Erre a Viadal a legjobb hely.
Fellökdöstek a kis színpadukra és ilyenkor mosolyogni kellene. Ezt még anyu tanította. Mosolyogni a szomorúság közben is. De én képtelen voltam erre. Apa tekintetét kerestem, ő is sírt. Naomi is sírt. Én természetesen annyira meg voltam döbbenve, hogy nem tudtam semmit sem reagálni. Bevittek minket a Törvényszékre és külön-külön szobákba küldtek minket.

Beültem és nem vártam senkire. Szétnéztem, hogy milyen a szoba. Hirtelen kinyílt az ajtó és Naomi jött be.
- Nem hagyhatsz itt minket! Nem lehet! Nem akarom!
- Nyugalom, nem lesz semmi baj! Mindent megpróbálok, azért, hogy újra találkozunk. De nyugodj meg! Franktől kérjetek enni. Megbeszélek vele mindent. Rendben?
- Nem! Semmi sincs rendben!- úgy zokogott, mintha a szeméből egy vízesés folyna.
- Nyugodj meg! Nézz rám! Megnyugodtál?
Egy picikét bólintott, de a sírást nem hagyta abba.
- Nem bízol bennem?
- De bízok, csak...
- Csak?
- Csak féltelek!
Ennyi idők volt. Nem túl sok, de épp elbúcsúzhattunk egymástól.
Később bejött apa. Neki mindent elmondtam részletesen. Azt, hogy mit, hogyan csináljon. Azt, hogy hozzá ne merészeljen nyúlni az alkoholhoz. Konkrétan mindent.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Tizenegyedikkörzet   

Vissza az elejére Go down
 
Tizenegyedikkörzet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A Kék Körzet romjai
» Kék Körzet (Hold)
» Hold, Kék Körzet

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The hunger games :: Viadal :: Aratásnap-
Ugrás: