A 100 éhezők viadal!
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Nyolcadikkörzet

Go down 
SzerzőÜzenet
Ruta Feelt
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 226
Join date : 2012. Feb. 05.

TémanyitásTárgy: Nyolcadikkörzet   Kedd Ápr. 03, 2012 4:58 am

Eljött ez a nap is. Félsz? Vagy éppen izgatottan veted bele magad? Hányszor an már benne a neked a gömbben? Vagy ez nem is számít, mert már előre tudod, hogy téged választanak?
Ekkor a mindenféle dísszel teli aggatott emberke a gömbhöz lép és....
Sose hagyjon el a remény...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://thehungergames.forumo.org
Masha Malloy
Moderátorok
Moderátorok
avatar

Hozzászólások száma : 97
Age : 23
Join date : 2012. Mar. 04.
Tartózkodási hely : District 8

TémanyitásTárgy: Re: Nyolcadikkörzet   Kedd Ápr. 03, 2012 6:12 am

Rekkenő hőség van kint már kora hajnalban, én mégis fázok. A rémálmaim ugyanazok, mint hatéves korom óta, mikor láttam, hogy egy Viadalon Matt unokabátyjának lecsapják a fejét. Az Aratásnap reggelén jelentkező pánikot azóta sem tudtam levetkőzni. Más kérdés, hogy lassan nyolc éve ezt már nem mutathatom ki. A kicsik miatt.
A gyerekek még alszanak. Egy gyapjúpongyolában reszketek a szobaajtóban - a gyárból hoztam haza, mert hibás volt a szabása - és magamban iszonyatosan hálás vagyok, hogy ők ennyire nem veszik még szívükre a viadalosdit. Biztos, hogy nem tudnám most még őket is nyugtatgatni.
Kinyitom az ablakot, hogy bejöjjön egy kis levegő, rettenetes ez a meleg,szokatlan is a mi hűvös körzetünkben. Bár reménykedem, hogy ez a könnyen jött enyhülés engem is felmelegít kicsit. De egyelőre nincs hatása.
Nem is magam miatt félek pedig. Sőt. Nem is félek. Megszoktam már. Igazából meg kéne nyugtasson az a gondolat, hogy ez az utolsó Aratásom, de ez a mi családunkban semmit nem jelent - Thomast is akkor választották ki, mikor már 'senior' volt. Ó, a 'Seniorok Viadala' de pocsék.
Átmegyek Thomas szobájához, mint nyolc éve, és ugyanúgy belesek az ajtón, mint nyolc éve. Thomas tudja, hogy mindenképpen bemegy az Arénába, ki volt ez számolva. Mekkora szenzáció lesz. A Tragikus hős, a Fekete Győztes újra az Arénában, és az lenne csak a show, ha a kishúga ugyanúgy bemenne, mint Thomas az utolsó évében. Hát ja. Ne becsüljük alá a Kapitólium kreativitását.
Thomas nem alszik, talán nem aludt egész éjjel. Valamit ír. Néha felnéz, végigsimítja a tekintetével a falon lévő versrészletet, ami időtlen idők óta kint van, már a harmadikban is kint volt neki. Aztán ír, vagy rajzol, nem látom innen pontosan.
De most is megérzi a jelenlétemet. Hátra sem nézve szól.
- Gyere ide Masha.
Behúnyom a szemem. Déja vu-m van. Pontosan, mint nyolc évvel ezelőtt.

- Gyere ide, Masha. - mondta anélkül, hogy hátranézett volna. Vajon honnan tudta, hogy ott vagyok?
Melléálltam. Olyan kicsinek tűntem mellette, pedig ő sem volt magas. Egyforma volt viszont a szemünk. Csak míg az övé szikrázva ragyogott, az enyémben tompán hunyorgott a kétségbeesés.
- Ne aggódj annyira. - mondta. Csak hétszer volt a gömbben a neve. Apa nem engedte, hogy bármelyikünkért felírja a nevét. Csak saját maga miatt kellett a gömbben lennie. Csak hét. Nem vészes.
- Bújjunk inkább el, Thomas- mondtam elszoruló torokkal.
- Te csacsi - mondta a bátyám, és megsimogatta kócos, vörös fürtjeimet. -Ne mondj butaságokat. - velem szemben kibukott belőle a gyöngédség, amit azóta sem láttam tőle. - Tudod, hogy ez meghátrálás lenne. Teljesítem a kötelességemet.


És most is teljesíti. Ez annyira... Gáz. Gáz az egész. Hogy Thomasnak vissza kell mennie az Arénába, pedig egyszer már túlélte.
- Hallottál Mr. Bass fiáról? - kérdeztem hirtelen, látszólag könnyedén. Benne volt a hírekben, hogy elfogták a Kapitóliumban, és ki fogják végezni. Thomas lassan bólint.
- Szegény kisfiú - dünnyögi maga elé. - Még szerencse, hogy Mr. Bass ezt már nem élte meg.
Megint csönd lett egy darabig.
- Mi lesz most? - kérdezem, és vártam, hogy elmúljon az a jeges borzongás - mint minden évben - és átvegye a helyét valami flegma nemtörődömség - mint minden évben.
- Kerestem valakit, aki vigyáz majd a gyerekekre. - mondja Thomas nyugodtan. Én felvonom a szemöldököm.
- Én is tudok rájuk vigyázni - szögezem le. Thomas erre úgy néz rám, mint valami ostoba gyerekre.
- Masha, én nem vagyok benne biztos, hogy te nem jössz velem.
- Ez baromság - mondom dühösen, mert az én fejemben is ez jár. Remélem, hogy Thomas majd megnyugtat. Erre csak még jobban felidegesít.
- Neked legyen igazad - hagyja rám.
Egy darabig némán nézem, ahogy teljes lelki nyugalommal csinálja tovább a dolgát. És az jut eszembe, hogy már megint biztosan nem aludt egész éjszaka. Mióta kijött az Arénából, minimális alvás volt elég neki, egy-két órákkal döcögött napokig. Azt mondja, az alvás neki már nem nyugalom. Nos, ez a tulajdonsága biztos baromi jól jön majd az Arénában.
A karjára teszem a kezem.
- Szerezz revolvert. - mondom neki - akkor kijöhetsz újra.
Lassan felnéz, és a szemembe mosolyog, már megint úgy, mintha valami buta kislány lennék.
- Nem az a lényeg ezen a viadalon már, hogy én kijöjjek - mondja lassan, tagoltan. És nagyon is tudom, mire gondol, a vacak forradalmi eszményeire, amik semmivel sem tették könnyebbé az életét. Sőt. Csak elrontották az egészet.
- Még jó, hogy működik benned az életösztön - jegyzem meg gúnyosan, és legyintek. Áh. Furán néz rám, nem szoktam vele így beszélni, de feszült vagyok. Mit mártírkodik??? Nem normális.
- Majd megérted - mondja, de nem dühös. Csak visszahajol a papírjára - aludj még egy kicsit, rád fér.

Természetesen nem tudok aludni. És még mindig morcos vagyok Thomasra, mikor elindulunk az Aratásra. Hogy lehet valaki ilyen...?
Milyen fura lehet neki újra a regisztrációnál - fut át az agyamon, miközben megszúrják agyondöfködött ujjhegyemet. Valószínűleg nálunk a Nyolcadikban kell a legkisebb sziszegést, meg sírást elviselniük a regisztrációnál, ugyanis a fél életünk ezzel telik, hogy tűvel szurkáljuk az ujjunkat, már a legkisebbeknek is. Nyugtalanul tekintek hátra a szomszédokra, akik vigyáznak a három kicsire. Bár ne kéne látniuk, hogy Thomast kiválasztják. És nekem bár ne kéne látnom. Újra...
Odabiccentek pár embernek, pár iskolatársamnak, ha nagyon akarnám, észrevehetném a részvétet a szemükben, Thomas miatt, de nem akarom. Különben is, a saját sorsukért való szorongás elnyomja ezt. Én pedig nem félek.
Odamosolygok Hadley-nek a kordonon kívülre. Ő már nem választható, legalább a barátaimért nem kell, hogy aggódjak.
Azért amikor meglátom a két bazinagy üveggömböt, egy pillanatra felkavarodik a gyomrom, és gyors fejszámolást végzek, hogy hányszor is van a nevem abban a marha gömbben. Nos. Minden évben többször írattam fel magam, de csak az ikrekért. Három tesszera elég ahhoz, hogy meglegyünk belőle. Tehát ha minden évben plusz kettőt számítunk a cetlijeimhez...
42. Hát ez azért elég sok. Eszembe jut Thomas, akinek ennyi idősen csak hétszer volt benne a neve. De hát azok más idők voltak. De még mindig van, akinek pocsékabb. Ott van Hadley barátom. Egy húga volt, aki meghalt már valami betegségben, és egy nővére. Addig viszont rendszeresen felíratta a húgáért a nevét. A nővére gyerekeiért. Valami hatvanszor biztos benne volt a neve. De így is megúszta. Hát most az ő példája lebeg a szemem előtt.
A gyerekek le vannak fagyva körülöttem. Valószínűleg mindegyik megfogadja: ˝ha most nem választanak ki, bármikor kiválaszthatnak, csak most ne, ígérem, jövőre nem fogok tiltakozni, csak idén ne..˝ Hát igen. A saját mentoraik ellen küzdeni nem túl szívmelengető, és sokkal kisebb az esély a győzelemre. Én se szívesen mennék pont most...
Ám itt a vége az elmélkedésnek, mert megjelenik Tiberie Vitett, a nyolcadik körzet 'Ceremóniamesternője' - nem tudok jobb szót erre a nőre. Rémlik valahonnan, hogy a Harmadikban anno férfi ceremóniamester volt, de a Nyolcadikba folyton ezt a némbert küldik. Valószínűleg ezeknél követelmény, hogy minél idegesítőbb legyen. Amúgy annyira nem feltűnő jelenség. Talán csak, hogy folyton úgy öltözik, mint egy szövőlány. Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak, egy Kapitólium által elképzelt szövőlány. Csicsás, ragyogó tűpárnát hord a mellén, fodros, szatén köténykét, a körmei pedig metálszínűek, ezzel is a gyűszűre asszociálva. Sose hordunk gyűszűt varrás közben, ez felesleges luxus. De hát nyilván azért csinálja, hogy nekünk kedveskedjen. A Nyolcadik körzet nem a legmenőbb körzet, de azért a maga primitív módján büszke ránk. Azért pár nyertest már hozott haza.
- Na hát akkor kezdjük - szól bele a mikrofonba, és vigyorog mint egy vadalma. Azon töprengek, mint minden évben, hogy Tiberie jó késő húszas nő lehet, talán még épp, hogy a harmincon innen, és bizonyára nem is ronda a kiló sminkje alatt. - Üdvözöllek mindnyájótokat a 100. Aratásnapon! Milyen izgalmas, hogy eljutottunk ideáig - lelkendezik, én pedig csak forgatom a szememet. Hát baromi izgalmas. - Először is, hoztam nektek egy filmet...
Jaj, istenem. A kapitóliumi propagandafilm, mint minden évben. Baromi unalmas, mint minden évben. A film ugyanaz száz éve, azt leszámítva, hogy időközben beletették a 25 évvel ezelőtti forradalmat is. Így kétszer olyan hosszú lett. Magamban irigylem a szüleim korosztályát, hogy nekik csak feleennyi időt kellett végigállniuk.
Hoppá, vagy mégsem ugyanaz. Digitálisan fel lett újítva, a film szinte háromdimenziós.
Mindegy, akkor sem érdekel.
Tiberie ugyanolyan lelkesen nézi végig a filmet, mint mindig, a filmmel mozog a szája, és vidáman tapsikolni kezd, amikor vége.
- Na - mondja lelkesen - Most olyan izgatott vagyok, mert négy emberkét is húznom kell. Nagyon érdekesek ezek az új szabályok! Kezdjük inkább a mentorokkal, hogy az újoncok még szusszanhassanak egyet. - villant egy százwattos vigyort a mentorok részlege felé. - Ó, mennyi ismerős arc. Természetesen ma is a hölgyekkel fogunk kezdeni.
Odalép a sokkal kisebb üveggömbökhöz, és belenyúl. Egy darabig kotorászik a pár darab cetli között, majd kihúzza a nő nevét.
- Octavia Flavia - jelenti ki fennhangon. Ó, igen, Octavia. a "Szőke Nyolcas", azt hiszem ezt is jelenti a neve valami furcsa idegen nyelven. Nem ez az igazi neve egyébként, de valószínűleg senki nem emlékszik az igazira. A Viadala előtt, a Kapitóliumban nevezték el így. Szőke Nyolcas. Tíz éve nyert viadalt, a 90.-et, akkor 16 évesen. Most 26 éves volt, ragyogó szőke hajú, a szeme zöld volt, vékony, és elszánt csaj. Egy vadállat. Valami sajátos harcművészete volt, az ütése valami halálos. Mindig megtalálta, hova üssön, és akkor elállt a levegőd, és meghalsz. És, hogy a körzete iparága is hozzon neki valami tehetséget, nagyon jól álcázta magát, bármiből ruhát szőtt magának, amivel beleolvadt a környezetébe. Ez volt a harcmodora. Megvárta, míg az áldozata elég közel ér hozzá, és akkor rávetette magát. Nincs kegyelem.
Megborzongtam, hát nem irigylek senkit, aki bemegy vele egy arénába. De amúgy nem volt rossz fej, találkoztam vele néha az utcán.
De már a fiúmentornál tartott. Szánalmasan kevés a cetli a gömbben, hamar ki is húzza az egyiket. Delejezve bámulom, talán mégsem ő lesz az, add, hogy ne ő legyen...
- Thomas Malloy - olvassa fel a nevet. Lelkesnek tűnik. - Ó, a Tragikus Hős újra az Arénában! Ennyi izgalmat!
Csönd van. Thomas fellép a pódiumra Octavia mellé. Távolba réved a tekintete, és az jut eszembe, hogy vajon mire gondolhat? Miért nem játszik arra, hogy túlélje? Miért...
De már a lányoknál tart.
- Akkor most jöjjön a hölgyversenyzőnk. - mondja, és még mindig pattog. Hihetetlen ez a nő, bár ahogy az összefoglalókat nézem, a többi körzeté sem jobb.
A mellettem álló csaj belekapaszkodik a karomba. Ránézek. Nem ismerem, valószínűleg ő sem engem, de mindenki nagyon fél, és izgul, hogy ugye nem ő lesz, ugye nem ő. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, ha erre van szüksége.
A fejek fölött megtalálom Hadley tekintetét. Biccent a fejével, hogy előre figyeljek, de én vállat vonok, fölöslegesnek tartom.
- Masha Rebecca Malloy!
A hangja végigdörög a gyülekezőtéren, lélegzet se rebben, mindenki próbálja felfogni, hogy nem az ő nevét mondta, szóval nem az övét? Remek.. De még nem hiszik el. A tekintetem belefagy Hadley-éba, akinek fájó döbbenet jelenik meg az arcán.
Lassan, nagyon lassan a pódium irányába fordulok, és nem merek Thomasra nézni. Felszegem a fejem, emlékeztetnem kell magam arra, hogy minden kamera engem vesz ebben a pillanatban, így nem tűnhetek gyengének.
A többiek utat nyitnak nekem, de a gondolataik nem igazán jutnak el hozzám. Összefogom halványzöld ruhámat, hogy fellépjek a lépcsőn, aztán lassan Tiberie mellé állok.
Ő nagyra nyílt szemekkel bámul rám, aztán Thomasra, megint rám, megint Thomasra.
- Lefogadom, hogy testvérek vagytok - csapja össze a kezét. - Nahát, ez érdekes, ez borzasztóan érdekes! - majd körülnéz - van-e valaki, aki szívesen átvenné ennek az ifjú hölgynek a helyét?
Szempilla sem rezdül. Néha előfordul ugyan, hogy valaki önként jelentkezik, de mégse olyan nagy divat a mi körzetünkben. Most sem történik semmi.
- Nem is adnád a dicsőséget, igaz - e - jegyzi meg kedélyesen, és nem értem, mire fel ez a nagy jókedv. Próbálok elszánt pofát vágni, és megfontoltan bólintok egyet. Nem vagyok bohóc, de hát azért na. Nehogy leírjatok elsőre. - Hát akinek a vérében van! De ne aggódj, mindjárt húzok melléd egy szimpatikus fiatalembert.
Beharapom a számat. Nagyon reménykedek, hogy nem valami ismerős pofát sorsol mellém, bár elég kicsi az esélye, mikor nagyjából legalább látásból mindenki ismer mindenkit.
- Gavros Trifer.- hangzik el a fiú neve is, és felvonom a szemöldököm, elsőre ismerős a név, talán látásból a fiú is. Átlagos magasságú, széles vállú, kisportolt, a haja sötét, a szeme olyan meghatározatlan színű. Kölyökarca van, és őszinte döbbenet tükröződik rajta, majdnem elbőgi magát. Remek. Széles vállú, izomjani, erre elbőgné magát? Ez baromi kínos.
A fiú végül mégis összeszedi magát, és fellép mellém a pódiumra. Itt állunk hát, négyen. Két elsőbálozó, és két öregróka. És mindjárt indulhatunk, hogy lemészároljuk egymást.
- Jaj de izgalmas!! - ennek a nőnek minden izgalmas, az eszem megáll. Érzem, ahogy visszatér belém az élet, már nem zsibbad a lábam sem. - Fogjatok kezet. - Gavros elé állok, és megszorítom a kezét. Az én kézfogásom erősebb, mint az övé, látszik, még nem tért magához, úgy érzem, ereje teljében simán szét tudná morzsolni a kezemet.
Aztán Octavia. Ő a szemembe mosolyog, ugyanolyan elszánt mint én. Nem tudom, milyen ember lehet. Kicsit tartok tőle. De nem félek.
Aztán.. Aztán Thomashoz kell lépnem. Keményen nézek a szemébe.
Mondjuk azt nemigazán értem, hogy mi oka van mosolyogni...
- Soha ne hagyjon el a Remény - mondja szinte derűsen, én pedig elképedve nézek rá. Nem értem.
- Micsoda izgalmak - legyezgeti magát Tiberie - Te jó isten!
Békeőrök fognak közre minket. És a Törvényszékre kísérnek minket, ahol elválasztanak egymástól, és belöknek egy szobába.
Épp a körmeimet bámulom, amiket tövig rágtam, és átvillan az agyamon, hogy sürgősen vissza kell növesztenem őket.
Ám bejönnek a kistesóim.
- Három perc- szól a szigorú hang. Gyorsan el kell darálnom nekik, hogy fogadjanak szót, hogy nem lesz semmi baj, hogy Thomas biztosan ki fog találni valamit. Szerencsére, csak Lauren pityereg, az ikrek egész jól viselik.
Hamar eltelik a három perc.
A következő, aki bejön, Hadley.
- Csak egy kicsit félek - igyekszem leszögezni - Épp, hogy egy kicsit.
- Ki fogsz onnan jönni - vág a szavamba Hadley - biztos vagyok benne.
- És Thomas...?
- Thomas mindent el fog követni, hogy kigyere. Ő nem fog a győzelmed útjába állni.
Ez annyira feldühít, hogy vitatkozni sincs kedvem.
- És Octavia???
- Octavia különös nő, de nem hinném, hogy rád fog utazni. Nagyon jó csapatjátékos. Először azon lesz, hogy kiirtsa a többieket.
- Én... - de ekkor Hadley erősen megölel. Nem tiltakozom. Valószínűleg ez az utolsó kontaktusom a külső világgal és az eddigi életemmel.
- Szerezz pisztolyt, Tűzliliom. - mondja - akkor tiéd a győzelem.
Nem is volt majdnem 10 éve pisztoly az Arénában! - Utána szólnék, de ekkor bejönnek a Békeőrök, és kitessékelik. Nagyot döndülve csapódik be utána az ajtó.
Egy középkorú férfi jön be hozzám. Mielőtt bármit is mondhatnék, megszólal.
- Könyörgök, kislány, ne öld meg, ne öld meg a fiamat - néz rám esdekelve - A mindenem ez a fiú. Ő a legkisebb. A bátyjai már kirepültek. Csak ez az egy fiam van még, ne öld meg, könyörgök.
Furán nézek rá. Pont egy hisztérikus apára van most szükségem! Negyvennégyen leszünk az arénában, még negyvenketten bőven kinyírhatják a fiút. Hogy is hívják? Gavros.
- Én nem fogom megölni. - mondom lassan, bár nem tudom, milyen választ vár. Az életünkért játszunk.
- Ígérd meg- mondja a férfi, szürkéskék szeme élesen tapad rám. Csak azt a választ mondhatom, amiért könyörög.
- Megígérem. - mondtam lassan - Én NEM fogom megölni.
Ezt nem volt nehéz megígérnem. Egy a negyvenkettőhöz az esélyem, hogy miattam hal meg. Nemde?
Ez az utolsó látogatás felbosszantott. Még akkor is ezen jár az agyam, mikor felterelnek minket a vonatra....


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Thomas Malloy
Mentorok
Mentorok
avatar

Hozzászólások száma : 13
Age : 32
Join date : 2012. Mar. 10.
Tartózkodási hely : District 8

TémanyitásTárgy: Re: Nyolcadikkörzet   Hétf. Ápr. 09, 2012 9:47 am

Nem is aggódok.
Egész éjjel fenn voltam, több, mint nyolc éve nem tudok aludni. Mióta kijöttem az Arénából, nem hoznak megnyugvást az álmok. Félre ne értsetek, szükségem van alvásra, mint minden normális embernek, de minimális alvással beérem. Én nem regenerálódok ettől. Egy darabig próbáltam a morflingot, de most már megvetem, úgy döntöttem, az a gyenge emberek menekvése a problémáik elől. Én nem vagyok gyenge ember, én kibírom a világot józanul. Sok mindent kibírtam.
Vannak terveim. Nem kötelező megdögleni abban a rohadt Arénában. ÚGy gondolom, hogy a 100. Viadallal itt az ideje, hogy vége szakadjon a történetnek. 100 év alatt azt gondolom, hogy eleget vezekeltünk.
Masha sem tudott aludni az éjjel. Miközben a terveimet irogatom, és a stratégiát vetem papírra - persze, előtte tüzet gyújtottam, hogy rögvest el tudjam égetni - meghallom, hogy Masha megjelenik az ajtóban, pontosan, mint az én Aratásom előtt.
Először aggódik, majd, mikor őszintén megosztom vele, hogy nem vagyok benne biztos, hogy őt nem fogja beszippantani az Aréna. Túl jó buli lenne a kapitóliumiaknak. De hát Masha még gyerek, nem is tudom, mit vártam elsőre. Persze, ő is jobban szeretné azt hinni, hogy az utolsó aratásán nem fogják kiválasztani, de hát magam is így hittem.
Visszaküldöm aludni. Persze, tudom, hogy nem alszik. Nem is tudna.
Ahogy papírra vetettem a stratégiai lépéseket, megelégedve bólintok. Ez így nem rossz, kevés benne a buktató. A szövetségeseimet is sorra veszem.
Aztán egy mozdulattal a tűzbe dobom, és figyelem, ahogy felgyullad, majd összepöndörödik a papír. Ott maradok, míg hamuvá nem ég, aztán bemegyek a gyerekek szobájába, hogy elbúcsúzzak tőlük.

A gyülekezőtéren hatalmas a tömeg, de én mintha ezúttal is kívülállóként nézném. Most is nézem a sok rettegő gyereket, és a mentorokat, akikkel állok a saját kordonomnál. Tisztelettudóan, de szomorúan néznek rám. Van, amelyik a tekintetével a gyerekét keresi a többi között.
Természetesen, mióta megtudtam, hogy nekem is van egy fiam, nekem is megfordult a fejemben, hogy nem vállalkozom önként a kiválasztottságra, ha nem engem húznak ki. Nekem is van fiam. Nekem is van. Szüksége van rám.
De ez csak múló gondolat volt. Jobban belegondolva... Nem. A fiamnak nincs szüksége rám. Az anyjára van szüksége. Én csak bajt hoznék rá. Még az hiányozna, hogy megtudják, hogy az én vérem. A Fekete Győztes fia.
Nem. Tomnak jobb lesz az anyjával, végülis nyolc évig megvoltak nélkülem. A legbölcsebb, amit tehetek, hogy bemegyek az Arénába, és mentem a menthetőt.
Sedrix Falhe jön oda hozzám, az egyik mentor. Jópár viadalt végigasszisztáltunk együtt, félelmet nem ismert soha, de mióta három kicsi gyereke van, sokkal megfontoltabb lett, és óvatosabb. Most már a családja élete az első.
- Biztos jól meggondoltad, Thomas? - teszi fel a kérdést, az arca elgyötört, ő sem aludt az éjjel. - Nem várom el, hogy helyettem jelentkezz, ha engem húznának.
A vállára teszem a kezemet, és nyugodtan nézek a szemébe.
- Már eldöntöttem, Sedrix. - nyugtatom meg. - A gyerekeidnek szüksége van rád.
Sedrix tudja, hogy tervem van, hogyne tudná. De akkor is nyugtalan. Az egyik legbecsületesebb ember, akit valaha láttam.
- Köszönjük, Thomas.
Biccentek, és a pódiumra nézek. Tiberie újra itt van, és a békeőrök is felsorakoztak. Máris kezdődik.
Nem okoz gondot úgy tenni, mintha rezzenéstelenül figyelnék, de közben a reszkető gyerekeket figyelem, és próbálom kitalálni, hogy melyik szerencsétlent fogják belódítani az Arénába.
Amikor kihúzzák a nevem, furcsa déja-vut érzek. Ugyanígy álltam kilenc évvel ezelőtt, csak akkor megvolt mindenem, hittem, és volt, amiért visszajöjjek.
Most van, amiért meghaljak az Arénában. Mindent el tudok rendezni bent előtte, főleg, hogy Octavia lett a mentortársam, aki bejön velünk. OCtavia nagyon kemény nő. Volt egy nővére, akit elvitt valami gyárrobbanás, úgyhogy most ő neveli a testvére hatéves fiát. Ezen kívül, neki is meg kellett házasodnia, két gyereke volt még. Négyéves a kicsi, hét a nagyobb. Három gyerek mellől kell visszajönnie az arénába, és senki nincs, aki jelentkezzen helyette.
De ő az én oldalamon áll, efelől nincs kétségem. Semmi fájdalom nem látszódik a szemében, jön, mert jönnie kell.
Azért a tömeg felszisszen, mikor Masha nevét is kihúzzák. De hát számíthattam rá. Szerencsére a húgom nem hoz szégyent rám, méltóságteljes marad, de túl megvető a tekintete. Azért azzal nem árt vigyázni, de szerencsére támogatókban nem hinném, hogy lesz hiány, a húgom gyönyörű, lobogó vörös hajával, szép metszésű arcával, halványzöld ruhájában. Főleg, ha meglátják, milyen jól bánik a revolverrel. Még valami jó körítést is szórnak köré, verhetetlen lesz, bár nem láttam a többi kiválasztottat.
Gavros Trifer, Cornelius Trifer legkisebb fia. Cornelius volt a Békeőr - egyenruhagyár legnagyobb fejese, a kissrác pedig nagyon ügyes volt a kelmék kikészítésében, festésében. Nem volt valami harcos alkat, inkább kis álmodozó művészféle volt, önbizalolmhiányos, és félénk. De viszont nagyon szép kisfiú. Ez is hasznunkra válhat a támogatók körében. A két bátyja már a saját életét élte, a nagyobbikkal együtt dolgoztam, ő mesélt sokat az öccséről. Ezt a kisfiút fel kell tuningolni, mert nem hülye, és nem is gyenge gyerek. Rengeteget segít a gyárban, nagyon jó testfelépítésű kiskölyök, de nem tartom valószínűnek, hogy bármiylen fegyverhez ért. Egyidős lehet a húgommal, de sokkal kisebbnek látszik, ahogy ott áll összetörten, elhagyottan Masha mellett. Masha tanult méltóságot. De ez a kisfiú... Könnyes a szeme. Elkapom a húgom megvető pillantását. Ezért majd el kell kapnom, nem szabad, hogy alulbecsülje az ellenfelet. Különben sem kell leírni ezt a fiút. Szerintem azért sok dolog van benne. Bár valószínűleg le kell majd írnunk "járulékos veszteség"nek, de igyekszem sokáig életben tartani. Az apja bele fog őrülni, ha megölik a fiát. De nem hinném, hogy őt meg lehetne menteni. Nem harcos típus.
Kezet fogunk egymással, és Masha nem érti, miért vagyok olyan nyugodt, pedig tulajdonképpen már megszokta.
...és már megint itt ülök a búcsúszobában, mint kilenc éve. Bejönnek a kicsik, próbálom őket megnyugtatni, bár büszke vagyok rájuk, hogy egész jól viselik. Ugyanolyan vagyok velük, mint általában, higgadt, és komoly. Ez átragad rájuk is.
Mr. Trifer a következő. A jól megtermett férfi most összetört, mint egy gyerek, és könyörög nekem a fia életéért.
- THomas, hozd ki onnan a fiam, könyörgök! Neked nincs gyereked, nem tudhatod, milyen érzés elveszíteni... De hidd el, hogy fájdalmasabb, mint az apád elveszteni! Kérlek, Thomas!
... erre nem tudok mit mondani. Jéghideg tekintettel várom meg, míg letelik a három perc, és a békeőrök kitessékelik a szobából.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Nyolcadikkörzet   

Vissza az elejére Go down
 
Nyolcadikkörzet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A Kék Körzet romjai
» Kék Körzet (Hold)
» Hold, Kék Körzet

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The hunger games :: Viadal :: Aratásnap-
Ugrás: