A 100 éhezők viadal!
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Elsőkörzet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Ruta Feelt
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 226
Join date : 2012. Feb. 05.

TémanyitásTárgy: Elsőkörzet   Kedd Ápr. 03, 2012 4:54 am

Eljött ez a nap is. Félsz? Vagy éppen izgatottan veted bele magad? Hányszor an már benne a neked a gömbben? Vagy ez nem is számít, mert már előre tudod, hogy téged választanak?
Ekkor a mindenféle dísszel teli aggatott emberke a gömbhöz lép és....
Sose hagyjon el a remény...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://thehungergames.forumo.org
Kitana Mortal
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 134
Age : 17
Join date : 2012. Mar. 03.
Tartózkodási hely : Panem; Első Körzet

TémanyitásTárgy: Re: Elsőkörzet   Kedd Ápr. 03, 2012 9:13 am

ELSŐ KÖRZET ARATÁSNAPJA:

– Kitana Nicole Mortal! – hallom meg a nevemet a pódium felől, a kezében egy cetlit tartó nő szájából.

Éles sikításra kelek, torkom szakadtából üvöltök, mintha újszülött lennék és először telne meg a tüdőm levegővel. Még az én dobhártyámat is bántja ez a sikoly. Át akarja szakítani, be akar hatolni a fülembe, az agyamba, hogy aztán belülről elpusztítson, és darabokra robbanjak. És vér, és vér, és vér.
– Kitana! Kitana jól vagy? – ültet fel az ágyban anya, aggodalmas tekintetével az arcomat pásztázza. Apa komoly arckifejezéssel áll mögötte, míg testvéreim az ágyam mellett térdelnek. Csak ekkor esik le, hogy percek óta üvöltök, borzasztóan hangosan.
– Kiválasztottak anya! Nekem kell elmennem – suttogom rekedtes hangon. Anya jéghideg kezét az arcomhoz érinti. Összerezzenek, hiszen az arcom lángol.
– Nem kell menned. Nem fogsz menni – suttogja nekem vissza, és rám mosolyog. Ezzel a mosollyal valamennyire sikerül elérnie a lelki békémet. Lassan bólintok és lehajtom a fejemet bűnbánóan. Két hete. Két hete Kitana Mortal az ébresztőóra az Első Körzetben. Két hete folyamatosan megálmodom, ahogy kiválasztanak, és ahogy a pódium felé megyek. Olyan valóságos. Annyira nem álomszerű. Szinte érzem a bőrömön a nap égető sugarait, és a levegő apró fuvallatait. És képtelen vagyok felfogni, hogy ez mégis miért történik. Eddig nem voltam ilyen. Eddig nem üvöltöttem reggelente. Az elmúlt években sírtam. De akkor hónapokig. Már a Viadal előtti hónapban sírva fakadtam, és naponta literszámra vesztettem a könnyeimet, mintha valami patak forrása lennék. De az is jobb volt, a kisírt, pirosló szemek is jobbak voltak, mint ez. Eddig nem álmodtam meg soha, hogy kiválasztanak. Mindig azt álmodtam, hogy Kris vagy Louis megy a Viadalra. Igen, eddig mindig ezt álmodtam. Mert eddig nem volt a nevem az egyik cetlin, nem volt a gömbben, és nem volt esély arra, hogy a pódiumon álló emberkének az én cetlim akadjon az ujjai közé.
– Kit! – hallom Kris hangját, aki leül az ágyamra. Észre sem vettem, hogy miközben magam elé meredve merengtem a család kiment a szobámból, és csak fiatalabbik bátyám üldögél itt velem. A becenevem hallatára felkapom a fejemet. Apró mosolyt küldök felé, de nem túl meggyőzőt, hiszen az ajkaim még most is remegnek. – Figyelj rám! Nem fognak kiválasztani rendben van?
– És ha igen? – kérdezem pillanatnyi szünet után. Magam is meglepődök, hogy milyen durván cseng a hangom. Akaratosan. Hisztisen, hiszen az egész életem ezen, és az elkövetkezendő Aratásnapjaimon függ. Az hogy elegem van, még egy ilyen borzasztóan ijedt mondatomban is hallatszik.
– Nem! – vágja rá keményen, aztán rám a szemeimbe néz. – Nem, oké? És ha igen... – megköszörüli a torkát, de nem tudja folytatni, mert közbeszólok.
– Nem tudtok helyettem jelentkezni. Én vagyok az egyedüli lány.
– Akkor melléd jelentkezünk. Ha téged választanak, akkor én melléd jelentkezek. Louisnak van barátnője, szerelme, és ez az utolsó éve. Úgyhogy én fogok melléd jelentkezni – hadarja, és látszik rajta, hogy egy kicsit ő is fél. Ellenkezni akarok, de ekkor a fejével az íróasztalom előtt álló faszékre mutat, aminek a támlájára egy új ruha van kikészítve. Mosoly költözik az arcomra, és kibújok a meleget adó takaró alól, miközben odalépek a ruhához.
– Ez gyönyörű – mondom, és magamhoz tartom. Kris csak biccent, és hosszú léptekkel hagyja el a szobát, egyedül hagyva engem.
Miután megmosom a hajamat, és fél óráig ásztatom magamat a forró habok között, anya jön be hozzám. Némán ülök, ő pedig befonja a hajamat. Két fonat van, és mindkettő a vállamra omlik. A tincseket, amik az arcomba lógnak azt feltűzi. Nem túl bonyolult fonás, csak egyszerű. Kisebb koromban mindig ilyen volt a hajam, és most is örülök neki, hogy ez kislányossá tesz, olyan kicsivé, hogy még nem választhatnának ki a Viadalra. Tíz évesnek tűnik. Vagy fiatalabbnak. De semmiképpen sem egy nyomorult tizenkét évesnek, akire tárt kapukkal vár az Aréna. Ezek után magamra veszem a ruhámat. Egy kék ruhácska, pont olyan színű mint a szemem. A felső testemnél vastag pántú topra emlékeztet, és a derekamtól lefelé pedig egyszerűen omlik le a térdemet simogatva. Aztán egy kék szandálba teszem a lábamat, és lemegyek a lépcsőn.
Mégsem mondhatom magamat ébresztőórának, mert mint kiderült, tizenegykor keltem, és most van dél. Eléggé éhes vagyok, de csak egy szelet kenyeret vagyok képes lenyomni a torkomon, és az is majd szétpukkasztja a mogyorónyira zsugorodott gyomromat. Félek, hogy ez is visszajön, de szerencsére odalent marad.

A család tagjai némán lépkednek ki az ajtón, át a küszöbön, és veszik az irányt a nagy tér felé, ahol a mai nap alkalmából felállították a pódiumot. Már sokszor láttam ezt, az életem tizenkét évéből, tizenegyszer már jártam itt, és láttam ezt a színpadot. Egyszer egy darabot is kitéptek itt a szívemből. Ez a hely csak a kínra, és a siralomra emlékeztet. Nicolera, és arra, hogy minden évben ki vagyunk téve a Viadal veszélyének. Út közben egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, közeledve a pódiumhoz egyre többen leszünk.
– Ott van Dylan! Menjetek a kisebbekhez. Apával onnan figyelünk téged. A fiúk pedig ennek a nagyobbakhoz – magyarázza anya, és közben eszeveszettül mutogat. Én bólogatok. Még mielőtt elmenne, és mielőtt a Mortal család szétoszlana mindenkit agyon ölelgetek. És ők is engem. Percekig kapaszkodunk egymásba, anya szemében egy könnycseppet vélek felfedezni. A félelem könnycseppjét. De nem engedi, hogy kicsorduljon. Rám néz, és látja, hogy jelenleg jól vagyok, hogy elhittem nekik amit már rég bizonygatnak. Nem Kitana Mortal lesz a kiválasztott! Nem, nem és nem! Bár a félelem, és a rettegés halvány kis szikrája ott van ennem, és akármikor lángra kaphat mindenem, azért nyugodt arccal vágtatok át a tömegen, és Dylan elé állok.
– Te sikítottál reggel olyan hangosan? – kérdezi mosolyogva. Az arcomról fokozatosan lefagy a mosoly. Ott is hallani lehetett? Dylan nagyon messze lakik tőlem... – Nyugi már! Csak viccelek. Nem hallottam semmit, de gondoltam, hogy sikítottál – mondja, és barátságosan rám mosolyog. A mosoly ugyanolyan lassúsággal mint ahogy lefagyott, de újra megjelenik az arcomon. Megölelem őt, és a kezét fogva állunk be a korosztálybeliink közé.
Hamarosan a zsivaj, amit az embertömeg okoz, egy pillanat alatt elhal, hiszen megkocogtatja egy érdekes figura a mikrofont. A haja leginkább egy sebváltóra, vagy egy mikrofonra emlékeztet.
– Odanézz! Sebváltófej leégett a napon – dünnyögi nekem Dy, és majdnem szakadni kezdek a röhögéstől. De csak halkan felnyögök, és visszatartom a belőlem kitörni akaró nevetést. Egyrészt, mert pont ugyanúgy nevezte el a nőt, mint én. Sebváltófejnek, merthogy a haja az egy hatalmas, fekete gömbbel egyenlő. Másrészt pedig azért, mert úgy érti, hogy leégett a napon, hogy teljesen piros a bőre. Valami pigmentfesték lehet, sőt, biztos hogy az mivel egy életre kelt vörös-paprika áll a színpadon. A jelmeze... vagyis a ruhája is eléggé mulatságos. Az egész színes, mintha valami bohócnak öltözött volna, a szoknyája legvége fodros, és azon már majdnem bepisilek a röhögéstől, hogy a sebváltóhajában egy kis kalap van, a hajtorony tetején.
– Sziasztok, sziasztok! – köszön, és rögtön eltűnik a vigyor Dylan és az én arcomról is. A kezébe csimpaszkodok, és erősen szorítom. Nem akarom elengedni. Ha elengedem az azt jelenti, hogy vagy ő, vagy én fel kell hogy menjünk a színpadra. És ez nem fog megtörténni!, táplálom magamban, de még mindig az álomképek kísértenek, amik annyira nem álomszerűek.
A következő percek, vagy akár órák, összefolynak. A történet, a polgármester beszéde. Mind összefolyik egy perccé, és érzem, hogy megint rám kezd törni a pánik.
– És most... – lassul le újra az idő, normális, emberi tempóra – kiválasztjuk az Első Körzet négy kiválasztottját, akik idén büszkén képviselik majd az Első Körzetet, a 100. Éhezők Viadalán. Boldog Éhezők Viadalát mindenkinek, és sose hagyjon el benneteket a remény! – mondja, és az egyik göbhöz lép. – Mint mindig, most is a hölgyeké az elsőbbség! – teszi hozzá. Ezúttal négy gömb áll a színpadon. Az egyikben a női mentorok, a másikban a férfi mentorok, a harmadikban a 12 és 18 év közötti fiúk, a negyedikben pedig a 12 és 18 év közötti lányok na meg az én nevem van. Először a női mentorok közül sorsol, így biztonságban vagyok, de érzem ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Az izgalomtól. A félelemtől. És a gondolattól, hogy talán ő lesz az akit napokon belül meg kell majd ölnöm.
– Sunshine Saroyan! – mondja a bemondó. Síri csend. A mentorok közül előlép egy gyönyörű lány. Emlékszem a Viadalára, tizenöt éves korában nyert. Most huszonhárom éves. Az arcán halál nyugodtság ül, de mindenki tudja, hogy belül retteg. Csak azok érzik át ezt a helyzetet, akik minden évben a pódium előtt sorakoznak. A tv előtt ülők nem is sejtik, hogy a nyugodt arc mögött, egy síró kisgyerek van akinek mindene vérzik.
– Van bárki is, aki önkéntesnek jelentkezik a bájos hölgy helyett? – kérdezi a hangosbemondó. Csend. Nem is lepődök meg rajta. Aki egyszer kijutott onnan élve, az nem szívesen megy vissza oda. És egyébként is... Nem hiszem, hogy idén számíthatunk önkéntesekre. A 100. Éhezők Viadala szörnyűbb lesz a legrosszabb rémálmainknál is. Legalábbis mindenki ezt mondogatja hónapok óta.
Ezúttal a férfi mentorok gömbjébe dugja be pirosló kézfejét Sebváltófej – akit amúgy kiderült, hogy Paisley Armony-nak hívnak – és onnan húz ki egy cetlit.
– Lenard Loy! – olvassa fel a nevet. Halkan felnyögök. Ahogy mindenki más is. A 99. Viadal győztese lép elő a tömegből. Egy tizenhat éves fiú. Az arca sápadt, de nem hiszem, hogy ez természetes sápadtság.
– Van bárki is, aki önkéntesnek jelentkezik a bátor úr helyett? – kérdezi Sebváltófej.
– Van! Önkéntesnek jelentkezem! Kiválasztottnak jelentkezem a Viadalra! – integet a mentorok táborából, egy másik fiú, és a színpad elé rohan. Lenardot letessékelik, és átveszi a helyét a nagyobbik fiú. Szintén emlékszem a viadalára. Persze van egy kis vita, és sírás, hiszen nehéz eldönteni, hogy melyik fivér menjen a Viadalra. Mert bizony az önkéntest Jarell Loy-nak hívják, az előző bátyjának. Ő egy kegyetlen pasi, aki a Viadalon borzasztó sokakat megölt, és most huszonöt éves.
És akkor eljött a pillanat. Most fogják kihúzni egy lánynak a nevét, abból a gömbből, amiben a nevem ott van. Ott áll gyöngy betűkkel Kitana Mortal neve. Szép, nyomtatott betűkkel, minden tintahiba nélkül, egyenesen a Kapitóliumból. De szép papír is lehet. És az én nevem szerepel rajta.
Sebváltófej a gömbbe nyúl. A csuklóját kecsesen mozgatja, és egész fogsorral mosolyog. Aztán egyszer csak az ujjai között akad egy cetli. Felemeli. Kibontja.
A hasam görcsbe rándul. Úgy érzem összeesek. Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, és alig hallok valamit. A nap a bőrömet égeti, a langyos fuvallat simogatja. Akár csak egy álomban. Lehunyom a szememet, és egész testemben reszketek.
– Kitana Nicole Mortal! – hallom meg a nevemet a pódium felől, a kezében egy cetlit tartó nő szájából.
Most nem kelek sikításra. Nem ül ott a családom, és nem hallja meg Dylan is aki kilométerekkel odébb lakik. Egy pillanatig némán állok. Aztán kinyitom a szememet. Vége van már? Vége van az álomnak? Na gyerünk, most már nem verem át magamat! Legyen vége ennek a borzalmas álomnak. Keljek az ágyamban. Most! Nem? Akkor most!
Hátulról meglöknek, Dylan pedig elengedi a karomat, és dermedten áll mellettem.
Gyerünk Kitana, most ébredj fel!
Előre lépek egyet, és a sor megnyílik előttem.
KELJ! MÁR! FEL!
Még egyet lépek. Egészen lassan, a világ megszűnik létezni körülöttem.
MONDOM MOST!!!!
És ekkor esek el. A kezemet magam elé rakom, és az csattan a betonon. Felpattanok a földről. A kezemre pillantok. Vérzik. Felsértette a beton, és vérzik. Csak egy kicsit, de vérzik. Vérzik, vérzik, vérzik.
És érzem! Nem kell megcsípni ahhoz, hogy rájöjjek nem álmodok. Minden valóságos. A pódium, a tömeg, és a kiválasztás. Minden megtörténik, mindenki hús vér ember. Az emberek engemet bámulnak. A színpadon álló kiválasztottak is. És Panem összes szempára. A kamerák rám összpontosítanak. Én vagyok most a világ közepe.
Hirtelen elkezdek zihálni. Hangosan veszem a levegőt, és nagyokat nyelek, miközben hatalmas léptekkel haladok a színpad felé. Ott felsegítenek, aminek örülök is, mivel mindjárt összeesek. A lábam nem sokáig bírja már a szolgálatot. Önkéntes nem jelentkezik helyettem. Én vagyok az Első Körzet egyik Kiválasztottja. Kitana Nicole Mortal, az Első Körzet kiválasztottja.
Ahogy a színpadon állok magam elé meredek. Nézek a távolba, nézem az eget, a kék, felhőmentes, makulátlanul tiszta eget. A szabad madarakat. Valamiért hátborzongatónak hangzik, hogy nemsokára ugyanez alatt az ég alatt fogok ölni, éhezni, meghalni.
Azt sem figyelem, hogy kit húznak ki. Csak arra kapom fel a fejemet, amikor meghallom a következő mondatot:
– Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra! – hallom, na de nem egy felől. Az egyik hang egy komoly, férfi hangja. A bátyámé, Krisé. Önkéntesnek jelentkezett mellém, ahogy azt mondta is. A másik hang egy kisfiúé. Annyi idős mint én. Ott áll ahol én álltam. És ő fogta a kezemet. Dylan Fell.
– Hohó! Csak nem ketten szeretnének önkéntesek lenni? – teszi fel a kérdést Sebváltófej. Dylan és Kris egyaránt a színpad lépcsőjéhez érnek. – Na de egy kisfiú? Ilyen még nem fordult elő, túl gyakran. Vagy legalábbis amióta én élek, azóta nem. Egy tizenkét éves kisfiú önkéntesnek jelentkezik?
Nagyot nyelek, és a két fiú felé pillantok. A szememből sugárzik egy mondat, amit mindkettejük felé küldök: Tűnjetek innen, hülyék!
– Adjuk meg ennek a bátor kisfiúnak a lehetőséget, hogy eldönthesse biztosan akar e önkéntesnek jelentkezni – mondja a nő, és felhívja a színpadra Dylant. Dylan komoly arccal feljön, és rám sem néz. De én azonnal elé ugrok. Nem számít, hogy Panem összes embere látja, és hallja amit mondok. A szavaimat csak Dylan felé intézem:
– Dylan, szerencséd van. Lehetőséged van változtatni az előző hülyeségeden. Menj le a színpadról. Nem leszel önkéntes, nem leszel kiválasztott! – magyarázom neki. Mindenki lélegzetvisszafojtva áll.
– Dylan Feel vagyok, és önkéntesnek jelentkezem a 100. Éhezők Viadalára!
Nem!, üvöltöm magamban, de ez mind semmi sem ér. Az Első Körzet kiválasztottai ezennel megvannak: Sunshine Saroyan, Jarell Loy, Kitana Mortal, és Dylan Feel.

Az üres szobában üldögélek, és várom, hogy megérkezzen a családom. Három perc. Ennyit kapok arra, hogy mindegyiküktől elbúcsúzzak. Három perc, és egy fél pillanattal sem több.
– Három perc! – erősíti meg a gondolataimat egy Békeőr, aki beinvitálja Anyát, és a két bátyámat. Ezek szerint el tudták érni, hogy Apa külön jöjjön. Ő tanácsokat ad majd, és elmondja, hogy mit tegyek. Ő Kiválasztottként fog kezelni, míg a többiek a családtagjukként. Ennek örülök, és nem is vártam tőle mást. Most szükségem van apa tanácsaira.
– Kitana! – mondják kórusban, és mind rám csimpaszkodnak.
– Meg fogok halni! Meg fogok halni! – dünnyögöm a vállukba, és mindannyiuk válla nedves lesz a könnyemtől.
– Nem, nem fogsz! Idefigyelj! Mi várunk haza, és te haza is fogsz jönni – mondja anya, és neki is folynak a könnyei.
– De anya, meg fogok halni! Pont, mint Nicole! Ő is meghalt, és én is megfogok – mondom, ezúttal már bőgve. Nem szégyellem a könnyeimet. – Annyira félek, annyira! Nagyon félek anya! – mondom, és az ölébe mászok miközben a nyakába csimpaszkodok. – Miért félek ennyire?
– Nicole is félt.
– Nem ő nem félt! – rázom a fejemet Louis mondatára.
– Dehogynem! Kit, te nem voltál bent, amikor elbúcsúzott tőlünk. A Békeőrökkel ordítottál, hogy adják vissza a nővéredet. Öt évesen! – válaszolja, és emlékeztet arra a napra. Tényleg így volt. Nem búcsúztam el tőle, mert biztos voltam benne, hogy ha belekötök a Békeőrökbe akkor elengedik őt.
– Tudod mit mondott? – kérdezi anya engemet ringatva, és engem simogatva. – Azt mondta, hogy bátor lesz. Azt ígérte, hogy olyan lesz mint te. Mert azt mondta, te vagy a legbátrabb kislány, akit csak ismer, és a te bátorságoddal ő is nyerhet.
Abbahagyom a bőgő hangokat, de még mindig könnyezek. Tényleg ezt mondta volna? De mit számít ez? Nekem végem van már így is úgy is...
– Kit, nálad ügyesebb kislányt nem is ismerünk. Te vagy a mi Kitanánk, és vissza fogsz jönni – mondja Kris, és megpuszil. Mindenki megpuszil, de közben őket kifelé vonszolják a szobából.
A következő vendégem apa.
– Apa! – ugrok rá. Ő a karjaiban tart, és leülünk a kanapéra.
– Nézd Kitana. Nem akartam, hogy ez legyen. De most nem búcsúzkodni jöttem.
– Mi? – háborodok fel, még ha tudtam is, hogy nem azért jött. – Te az apám vagy, el kéne búcsúznod!
– Nem búcsúzok el, mert visszajössz. Mert vissza tudsz jönni. Tudsz késeket dobálni. Szerezz, vagy csinálj kést, és ne félj ölni, jó? Itt mit sem számít az ölés, naponta halnak meg emberek. Ne foglalkozz vele, hogy kik ők. Mutasd meg, hogy te nem félsz.
– De félek! – vágok közbe sírva.
– Félsz! De ők ezt nem tudják. Nem érzik. Nem értik, és nem is fogják megérteni – magyarázza. Én bólogatok. Megértem mit mond. Azt mondja legyek erős. Sírjak ha azt akarom, hiszen mások azt látnak amit akarnak. Félhetek, és láthatják. De soha ne engedjem meg magamnak, hogy a félelmem irányítson.
– Oké... – dünnyögöm szipogva.
– Letelt! – szólnak be, és apának mennie kell. Már a karjánál fogva kihúzzák de fogom a kezét, és még hallom amit mond:
– Kitanám, te nem vagy Nicole jó? Te mindig is Kitana voltál. Szeretlek!
– Én is! – válaszolom sírva, és miután becsapódik az ajtó összeesek, és a földön ülve, keservesen sírok.
Néma csönd. Csak az én gyenge szipogásom, és bőgésem hallatszik, minden más elhalkul.
Miközben az autóhoz szállítanak minket még megfogom a családom kezét, de a Békeőrök hamar elrángatnak onnan. Betuszkolnak az autóba, amit nem tudok felmérni rendesen, mert a könnyfátyoltól nem látok. Dylannem sír. Fogalmam sincsen, hogyan csinálja, de nem sír. Én pedig rohadtul mérges vagyok rá, amiért ilyet tett. Ez nem segítség volt nekem. Hanem hátrány. Valamelyikünk meg fog halni. Ha nem mindkettőnk.
Nem bújtatom el könnyeimet, miközben a vonatpályaudvaron felszállítanak minket a vonatra, amin a többi Körzet már mind fent van, hiszen a Tizenegyediktől eddig halad, és sorban felveszik a negyvenvalahány kiválasztottat. Még egy utolsó pillantást veszek az ismerős arcokra, a családomra, Dylan családjára, és a barátaimra. A házakra, a dombokra, és a helyre ahol felnőttem. Aztán a vonat ajtaja bezárul, és most már biztosan tudom, hogy halálra vagyok ítélve.





If I win then he die.
But I don't want to die.
But I want to he stay alive.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://vampir-akademia.hungarianforum.com/
 
Elsőkörzet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A Kék Körzet romjai
» Bárpult az első helyiségben
» Nolah & Ashley // Első típusú találkozás.
» Kék Körzet (Hold)
» Az első igazi randi - Flora & Leo

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The hunger games :: Viadal :: Aratásnap-
Ugrás: